#010 Panoráma-kör

Régóta tartozom a magyarázattal: miért is kiazmus? Miért ez a blog címe, mit jelent egyáltalán? Mi köze a terepfutáshoz és a természethez?

Ehhez elég messziről kell kezdeni, nem ígérek könnyű olvasmányt.

A kiazmus eredetileg irodalmi-retorikai szakszó. Keresztező, tükörképes nyelvtani szerkezetet jelent (az alapkifejezés a görög χιασμα, azaz keresztezés), rengeteg formája van, sokszor nagyon nehezen észrevehető. Legfeltűnőbb megjelenési formája az antimetabola, amit a béna szójátékokkal megtömött magyar reklámok előszeretettel használnak, különösen azért, mert a magyar birtokos szerkezet valósággal üvölt a kiazmus után. A királyok bora, a borok királya, mondja a primitívségében is fülbemászó Tokaji-szlogen, amely éppen azért fülbemászó, mert elménk annyira rááll a kiazmusra. A Nyugatosok nagymesterei voltak a kiazmusnak, Kosztolányi és Babits bőséggel önti elénk szépségesen fejlett példányait (a „mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”-től az „álmos ólom / ólmos álom” párosig). De a magyar kultúra legmagasabb szintjén mégis csak Busa Pista épített nagyszabású katedrálist a kiazmusból, egy egész számot építve a dologra – „nem mindegy, hogy erek között egy injekció / vagy az ínyek között egy erekció”.

Természetesen nem csak ilyen kivagyi módon hivalkodó, szójátékos formái léteznek az alakzatnak. Nagyjából minden tükrözött, szimmetrikusan egymásba fonódó nyelvtani szerkezetet kiazmusnak neveznek, például azt, amelyben megfordul az alany–állítmány-sorrend („Erkélyemet már fölverte a bő fű. / A halk patak elmosta kertemet”, mondja Weöres) vagy általában tükrözöttek a mondatrészek („A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm”, teszi hozzá Ady).

De kiazmus az ilyen mondatrész-megfordításnál jóval bonyolultabb és nagyobb szabású konstrukció is, versek, novellák, filmek tükrözött szerkezetei. A legismertebb kiazmus-nagyszerkezet (néhány ószövetségi könyvön kívül) Tarantino Ponyvaregénye, a sokat emlegetett hagymahéj-struktúra: az időrendben középső, éttermes jelenet ketté van bontva és kiforgatva a film elejére és végére, furcsa, időugrásos, keretes tükörszerkezetet adva neki.

Nemes Nagy Ágnes

A kiazmus legnagyobb mestere azonban Nemes Nagy Ágnes, aki a legkisebb alakzatoktól („Siklik a lép, a máj kering”, „üres folyóágy, forrás víztelen”, „A Balti-tenger mossa lábát, / haját a tyrrheni-habok”) a valamivel bonyolultabbakon („Egyik oldalt házak háta, / fal a másik oldalon”, „Fekete a függőleges, / és minden vízszintes fehér”, „S az elme: rész helyett egészre hágott, / s a rész ölén katlanba hull a tér”) át  csodálatos verseinek nagyszerkezetéig mindenütt varázslatos virtuozitással alkalmazza.

S a kettős, egymást tükröző világban
megindulok, mint földmérő az égen,
s pontos barázdán igazítva lábam,
a nyíri tájat csillagokba lépem.

Nem igazán érdemes egy futóblogban belemenni Nemes Nagy lenyűgöző költészetébe, meg majd talán írok is egyszer róla, most talán elég annyi, hogy ilyen természetlíra nincs még egy. Senki sem lát úgy egy tájat, ahogy Nemes Nagy, senki sem ápolt olyan mély, bensőséges, oda-visszaható, egyszerre elborultan intellektuális és zsigerien érzéki, átélt viszonyt a természettel, amilyet ő.

(Mielőtt nagyon belesodródnék a műkedvelő terepfutó-irodalmár szuperbéna szerepébe, azért ideteszem, mit is írt Nemes Nagy Áprily Lajosról: „…az ő viszonya a természethez különleges, kivételesen szoros, hogy erdő-mező, állat-növény, erdélyi havas és visegrádi Duna nemcsak állandó témája, vissza-visszatérő tárgya költészetének, hanem szinte fordítva: a természet tárgyai változnak át az ő költészetévé, valamely metamorfózis által fészket rakva szavaiban. Addig-addig építgetve fészküket, míg a kettő: költészet és természet kvázi egymás megfelelőivé válnak…”)

Valahogy így van ez Nemes Naggyal is – nem véletlenül választotta témául Áprilyt –, totál társtalan természetlírája tökéletes példája a több rétegű, egymásba fonódó tükörszerkezetnek: egyrészt a természet és költészet, másrészt a szemlélő és a táj, érzéki és intellektuális tapasztalat fonódik össze elválaszthatatlanul, mégis tükörképszerűen megkettőzve. Van egy rövidke, de annál nagyobbat sújtó (tehát jellegzetesen Nemes Nagy-os) verse, a Diófa, ez tökéletesen leírja ezt a természettel való összefonódást:

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem
veled a hasító, kérgesítő időben.
Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,
s ágas-eres kezem visszafelel neki.
Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt
te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,
gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta
te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

Itt a kiazmus már rég nem nyelvtani vagy retorikai alakzat. Nemes Nagy Ágnes egy olyan tapasztalatot, a természethez való viszony sajátos formáját írja le, amelyben valahogy, egészen zsigeri módon oda-vissza hat egymásra az ember és a környezete. Az ember belenő a külvilágba, és a külvilág az ember köré borul.

Maurice Merleau-Ponty

Eddig követhető? Mert csak most jön a kemény rész.

A kiazmusnak ezt a kitágított fogalmát, tehát az egyén és a külvilág egymást tükröző, összefonódó kölcsönhatásának koncepcióját természetesen nem én találtam ki. Mégcsak nem is Nemes Nagy Ágnes. Hanem egy kitűnő francia filozófus, Maurice Merleau-Ponty.

Merleau-Ponty – némi, futóbloghoz illő leegyszerűsítéssel – világ életében az emberi tapasztalás és észlelés jellegzetességeit próbálta feltárni. Nagyon határozottan utasította el az ismeretelméleti racionalizmust (tehát azt, hogy a legvégső bizonyosság nem lehet más, csak saját elménk működése, ahogy Descartes mondja a cogito ergo summal), de éppígy Locke materializmusát (tehát hogy az emberi elme egy üres lap lenne, amelyet a tapasztalás ír tele) is.

Monumentális, bár a hozzám hasonló műkedvelő olvasó számára kissé nehezen felfejthető műveiben az egyén, a szubjektum, az egyén testének és a világ testének összefonódó, folyamatos kölcsönhatásban álló viszonyát kutatta. Kései, nagy, halála miatt torzóban maradt munkája A látható és a láthatatlan című, jellegzetesen titokzatos, vázlatos, jegyzetszerű, töredékes mű. Kevés filozófust szeretek újra és újra elővéve olvasgatni (például nehéz elképzelni, hogy valaki csak úgy leül este a karosszékbe, és egy tea mellett önfeledten lapozgatja A szellem fenomenológiáját Hegeltől vagy A tiszta ész kritikáját Kanttól), de Augustinus vagy Nietzsche mellett Merleau-Ponty közéjük tartozik.

A világ, a világ dolgai szorosan összefonódnak egymással, állandó kölcsönhatásban vannak. Éppígy én magam, a szemlélő, szemlélődő, érzékelő, tapasztaló szubjektum is összefonódom a világgal, éppen az észlelés, érzékelés és tapasztalás révén. És természetesen saját tudatom is összefonódik a saját testemmel, folyamatos kölcsönhatásban van vele.

Röviden ennyi. Írhatnék még hosszasan, finomíthatnám a gondolatmenetet, meg érvelhetnék Merleau-Ponty igazsága és a koncepció szépsége mellett, de erre itt egyrészt nincs hely, másrészt biztos visszatér majd sokszor, ha elég sokáig folytatom ezt a blogot.

A lényeg: ez a mindent átszövő, egymásba fonódó egyén–világ-tükörjáték maga a kiazmus.

Futó kiazmus

Marhaság? Lehet. Üres, léha szószaporítás? Előfordulhat. Mégis úgy érzem, hogy kezdő terepfutóként ez a fogalom fejezi ki legjobban, amit az egészről gondolok. A kiazmus mindennapi tapasztalásom része, és alapvetően határozza meg viszonyomat a futáshoz.

Nehéz pontosan leírni, milyen is ez az tapasztalat, annyira friss. Itt már írtam arról, hogy milyen különös, meditatív állapotba kerülök néhány kilométer terepfutás során: egyfajta stream-élmény jön létre. Az ember felvesz egy tempót, ami önmagában is kölcsönhatások sorozatából alakul ki. A táj, a terep adottságai, akutális fizikai állapotom, a felszerelés, a frissítés, a megtett és előttem lévő táv, hangulat, időjárás, napszak és egyebek bonyolult összefüggésrendszere határozza meg. De egyszerűsítsük a képletet csak rám és a terepre!

Ahogy az út változik, úgy gyorsulok vagy lassulok. Ahogy nehezedik (ezt nevezik, asszem, „technikásnak” a hozzáértők), úgy idomulok az úthoz, a környezethez, de persze közben úgy próbálok meg befolyással lenni rá. Lépéseim alkalmazkodnak a talajhoz, de közben folyamatosan újratervezek: hova tudok még biztosan lépni (tehát hol uralom az utat), és hol kell alkalmazkodva rövidebbet vagy hosszabbat lépnem, irányt váltanom (tehát az út ural engem). Ahogy futok bele a zenbe, egyre jobban ráhangolódom az útra, a tájra, a természetre, de mindezt úgy, hogy egyúttal a saját testemre is. Kölcsönösen figyelem az utat és a lépteimet. Aztán már nem is figyelem, legalábbis tudatosan nem.

Összefonódva a természettel

Ha ezt az egészet elég jó tempóban (nem gyorsaságot értek ezalatt, hanem tényleg megfelelő tempót) csinálom elég sokáig, akkor egyszer csak beüt az anyag. Szinte teljesen eggyé válok a futással, de úgy, hogy közben megmarad a különbség köztem és a világ között. Nem „olvadunk össze a természettel”, amúgy coelhósan, hanem sokkal inkább összefonódom vele. Érzem hogy hatok rá, és hogy visszahat rám. Hogy futok bele a világba, miközben a világ körém borul.

Kicsit úgy érzem maga, mintha minden sportban ezt kerestem volna, ezt a különleges, tükrözötten összefonódó kölcsönhatást a természettel. Ahogy az ember a sziklára tapad, és egyszerre próbál meg alkalmazkodni a falhoz és uralni azt. Ahogy szinte összenő a sziklával a mozdulatok harmóniájában. Ahogy talál egy fogást, amire rááll a keze. Ami rááll a kezére. Aztán a következőt.

Lehet, hogy szégyentelenül kisajátítom Nemes Nagyot és Merleau-Ponty-t, de nekem ez a kiazmus.

Napkelte a Virágos-nyeregben. Változik az út, változnak a fények, és én alkalmazkodom, de közben a tempó, a ritmus összességében változatlan marad.

Az Oroszlán-szikla. Félig természeti, félig ember alkotta táj, és én futok bele, itt, hét kilométer után már megtalálva a harmóniát, és hagyom, hogy körém boruljon. Kiazmus, hát ezért neveztem el így ezt a terepfutó-blogot. Az elején járok még az útnak, de nagyjából megvan, hogy miért csinálom, miért tetszik, és miért szeretem egyre szenvedélyesebben.

Hát, ilyesmik jártak a fejemben aktuális – rövid futó-pályafutásom alatt immár nyolcadik! – Panoráma-körömet róva. Nem csoda, hogy viszonylag gyalázatos időt futottam, kétszázötven szintre 6:40-es kilométerátlagot hozva.