#071-74 Ultrabalaton | 2019.05.11-12.

„Lelked szép erejét a sors hullámai edzik: / E tó testednek nyújt üde életerőt.”
(Czuczor Gergely: A Balaton tava)

Valahogy úgy van ez, hogy ha egyetlen földrajzi pontot, tájegységet kellene mondanom a Kárpát-medencében, melyhez mindenkinek van valamiféle viszonya, hát biztosan a Balatont mondanám. A tóhoz fűződő személyes viszonyok zöme nyilván az eltelt idő által megszépített gyerekkori nyaralás, de persze biztos van köztük olvasmányélmény (Jókai rianása!), szörfös sportflash, bennfentes vitorláskaland, irgalmatlan badacsonyi beborozás, siófoki diszkózúzda, zamárdi balatonszándos zseb-ibiza, angolnázás a tihanyi kútban, madárgyűrűzés Fenékpusztán, vanity fair az Anna-bálon, és folytathatnám a végtelenségig… Milliónyi magyar milliónyi szikrázó, kaleidoszkópszerű élménye, amelynek közös nevezője ez a földtanilag tulajdonképpen lehetetlen, folyton a feltöltődés és az elpárolgás határán táncoló, tűnékeny víztükör, meg a köré boruló északi dombok és egyetlen, hatalmas, összenőtt üdülőteleppé feltöltött déli mocsarak. Bármit mondjanak is a politikusok, a „mi magyarok” közösségkovácsoló élménye egyáltalán nem a nyelv, a táncház, a pörkölt, a fröccs, ötvenhat, a Rabszolgasors vagy az idegengyűlölet, hanem az az össznépi talpmasszázs-érzés, amikor belelépsz a Balaton selymes, bokát körülfonó iszapjába – ez mindenkinek megvan. És a sok, Balatonhoz fűződő viszony közül az egyik legkülönlegesebb, ha körbefutod.

Egy vágyott verseny

Tulajdonképpen két futóverseny van, amelyekre már jóval azelőtt vágytam, hogy egyáltalán érdekelni kezdett folna a futás, jóval azelőtt, hogy tíz hónapja elkezdtem volna futni. Mindkettőre a helyszín és a vonalvezetés eleganciája miatt. Az egyikre, a Mont Blanc lenyűgöző tömbjét körbeölelő  UTMB-re nyilván semmi esélyem sincs már, ehhez túl sokat dohányoztam és lazsáltam az elmúlt huszonöt évben. Igazából pár hónappal ezelőttig a másikra sem láttam sok esélyt: évek óta irigykedve hallgatom és nézem ismerőseim beszámolóit és fotóit, de teljesen irreálisnak tűnt, hogy akár váltótagként is képes legyek egy Ultrabalatonra.

Nem is tudom, miért vágytam erre ennyire, már akkor is, amikor a futkározást nem tartottam túl sokra. Egyrészt imádom a Balatont, nem is annyira a tavat magát, hanem a tó köré tornyosuló hatalmas természeti, kulturális örökséget és személyes élményanyagot. Imádom a balatonos sztorikat, imádom Eötvös, Cholnoky, Lóczy, Herman Ottó szövegeit, a Kisfaludyk gazdagon indázó regéit, és természetesen mind közül a legnagyobb: Egry őrjöngve villódzó, tükröződő, villódzó fénybe és ragyogó homályba vesző fantasztikus Balaton-képeit. A Balaton mellett „ultrát” (vagy valami ultraszerűt) futni tulajdonképpen egyfajta belerepülés a természetbe és a történelembe, végigűrhajózni gyermekkori emlékeinken, mindannyiunk nagy, közös, a természetben kikristályosodó kollektív tudattalanján.

Ezt a giccsesen fellengzős megállapítást csak azért engedem meg magamnak, mert rövid terepfutópályám során kétszer már futottam a Balaton mellett – egyszer a tanúhegyeken, egyszer a Tihanyi-félszigeten –, és mindkétszer mélyen megérintett a táj gazdagsága és az új Balaton-tapasztalat különlegessége. Nagyon vágytam egy versenyre, amely magába sűríti ezeket az élményeket, amely keretet ad Balaton-imádatomnak: az Ultrabalatonra.

Kell egy csapat

Aztán ahogy tavaly nyáron elkezdtem futni, és múltak a hetek-hónapok, egyre kevésbé tűnt reménytelennek a dolog. Végül októberben, első „ultrám” után (persze igazi kis domesztikált kezdőultra volt ez, a Panoráma Trail 45 kilométerével a Zempléni-hegységben) opciósan bejelentkeztem futótársaim ötfős csapatába, aztán egyre mélyebbre süllyedve a tervezgetésbe, egyszer csak azon kaptam magam, hogy számítanak rám. Eljött egy pont, ahonnan már egyrészt nem volt visszaút, másrészt már nem is tűnt különösebb ördöngösségnek négy szakaszban lefutni összesen 40-45 kilométert. A csapat pár tagját akár közeli barátomnak is mondhatom, jó részük már a tizedik UB-ján van túl, más stabil tagok végső soron az én közvetítésemmel kerültek be a csapatba évekkel ezelőtt, úgyhogy magabiztosan mondhatom: viszonylag szoros kapcsolatot ápolok a brigáddal.

Tulajdonképpen egyetlen nagy problémám volt az Ultrabalatonnal, pontosan ugyanaz a probléma, ami általában az összes ilyen tízezer fős monstre tömegversennyel: hogy pokoli csapást mér a környezetre. A probléma egyik része a középkorból ittmaradt frissítőpont-koncepció: ez az eldobható műanyagpoharas-petpalackos frissítés egész egyszerűen minden egyes versenyen elképeszt, és nem vagyok képes felfogni, hogyan gondolhatja ezt bárki is komolyan 2019-ben.

A probléma másik részét a váltók okozzák: idén, ha jól számolom, a 300 (Sparta!, ugye, értitek?) egyéni induló mellett kb. ezerötszáz csapat indult, kétfőstől tizenhárom fősig terjedő létszámmal. Ahogy első Ultrabalatonosként elnéztem, itt tök természetes, hogy a csapatok autóval közlekednek a váltópontok között, ami azt jelenti, hogy ötfős csapatig minimum egy, hat-tízfős csapatnál minimum kettő, 11-13 fős csapatnál meg három autó (vagy két mikrobusz) szállítja a futókat. Ezerötszáz csapat esetében számoljunk mondjuk kétezer autóval (bár biztosan alábecsülöm a számot). Az oda- és visszautat nem számolva mindez azt jelenti, hogy egyetlen verseny kedvéért, pusztán szórakozásból egyetlen hétvégén kétezer autó szabadul rá a Balatonra; nagyon átlagos, mondjuk 7 literes fogyasztással és a 220 kilométeres Balaton-körrel számolva ez azt jelenti, hogy (2000 x 2,2 x 7 =) minimum harmincezer liter üzemanyag durran el a semmibe, pusztán azért, hogy az éppen nem futók eljussanak a váltópontokba.

Szerencsére az én csapattársaimnak van erre a problémára egy tökéletesen kézenfekvő és a maga egyszerűségében zseniális megoldása: biciklivel közlekednek. Azaz: az ötfős csapat visz magával négy bringát öt cuccal, akik éppen nem futnak, azok kényelmes tempóban áttekernek a váltópontra, ahol a futást éppen befejező kis tollászkodás után felül a bringájára és repeszt öt váltóponttal előbbre, ahol majd átveszi a stafétát.

Együtt a mezőnnyel

A fenntarthatóságon túl két óriási előnye van ennek a megoldásnak, és mindkettő elementáris hatással volt rám a verseny alatt. Az egyik, hogy mivel végigtekered a teljes (és nem futott) távot, ezért folyamatosan a lehető legszorosabb kapcsolatban vagy az útvonallal. A verseny teljes ideje alatt együtt élsz a Balatonnal, megtapasztalod minden rezdülését, az időjárás legapróbb változásait, a táj folyamatosan pergő filmjét a szemeid előtt… Futsz, tekersz bele a természetbe, felveszed a ritmusát, alkalmazkodsz hozzá. Éjjel hallod a hullámverést a bal füledben, nappal ott állsz a fényben fürdő Káli-medence közepén, pár kilométerre a váltóponttól, és egyszerűen elolvadsz a tájban.

Nincs még egy ehhez fogható tapasztalat. „Domesztikált ultrának” nevezném, mert hát 175 kilométert bringázni és 44 kilométert lefutni egyáltalán nem olyan súlyos, mint 220 kilométert lefutni. Az utóbbi, amellett, hogy nekem nem is menne, igazából kegyetlen küzdelmet jelent. Engem személy szerint a kegyetlen küzdelem egyáltalán nem érdekel, bár végtelenül tisztelem azokat az eltökélteket, akiket igen. Engem inkább a természet intenzív megtapasztalása érdekel, és erre ez a futós-bringás hibrid váltómegoldás tökéletes volt.

A másik előny, hogy nemcsak a tájjal élsz együtt, hanem a mezőnnyel is. Sosem esel ki abból a fantasztikus áramlásból, amit a Füreden tizenkét órán át folyamatosan induló, és aztán az útvonalon csak bonyolult termodinamikai képletek segítségével leírható módon szétoszló emberek, futók, versenyzők áradata jelent. Csodálatos dinamikák nyílnak meg, és szinte azonnal belemerülsz a mezőnynek a Balatonéhoz hasonló ritmikus hullámzásába. Az emberek, akik mellett elmész biciklivel, újra előkerülnek, miközben a váltóponton a csapattársadra vársz. Valahol Fenékpuszta környékén egyre gyakoribbak lesznek a zöld (az ultrás, tehát az egyéni, a páros, és a triócsapatok színkódja) rajtszámok, és te igazából végtelenül kínosan érzed magad, hogy előzéskor rájuk csengetsz a szűk bringaúton. Egy ultrafutót lecsengetni, na, ez tényleg olyan, mint kerekesszékről lelopni a visszapillantót.

Futás közben elsősorban magadra figyelsz, befelé űrhajózol. Biciklizés közben kicsit kinyílik a világ, látod a drámákat, a megomló embereket, hallod a fáradt, hisztérikus veszekedéseket a kísérővel. Ahogy előzgeted őket, látod hátulról a futókat, már a mozgásáról megismered, hogy ki az ultrás. És akinek menet közben csak a hátát láttad, azzal szembe nézhetsz a váltóponton, miközben a csapattársadat várod, és már a szeméből tudod, hogy végigmegy-e, vagy feladja-e hamarosan. Biciklizés közben kicsit enyhülhet a koncentráció, kiugorhatsz saját különversenyedből, bele a nagy, kollektív élménybe, persze nem túlságosan, hiszen pár kilométer múlva ismét rajtad a sor: ledobod a bringát, átveszed a chipes órát, és pöröghetsz megint bele áhított Balaton-flashedbe.

Csapataink harcban állnak

Nagyon szimpatikus volt nekem ez a bringaváltós koncepció, zöldfülűségemre, Ultrabalaton-tűzkeresztségemre mélyen jellemző, hogy eddig azt hittem, hogy majdnem mindenki így csinálja. Így esett meg, hogy tulajdonképpen kurva hülyén néztünk ki a rajtban, négy bringás meg egy bringa nélküli ember – a kissé fáradt és fárasztó szpíker be is szólt, hogy minek van négy kísérő, és fájdalmasan lassan fogta fel, hogy nem kísérők vagyunk, hanem csapattagok.

Egyetlen furcsa hátulütője van ennek a bicós megoldásnak: hogy a versenyből tulajdonképpen teljesen kiveszik a közösségi élmény, a corporate multik kedvenc csapatépítős fílingje. Kétszázhúsz kilométer során, húsz-huszonegy óra alatt tulajdonképpen alig találkozol a csapattársaiddal, csak az éppen váltó két-két ember az előre megbeszélt váltópontokon pár másodpercre, amíg a befejező átadja a chipet, az induló meg megmutatja hová baszta le a biciklit.

Néha összefuttok váltópontokon, vagy valami útmenti büfében, de tíz-tizenkét óra elteltével, éjfél után már teljesen elveszted a fonalat, hogy hol is lehetnek a többiek. Csak vakon reménykedsz, hogy odaérsz valahogy időben a pontra, ahol váltanod kell, és vakon bízol benne, hogy ott lesz a biciklid a váltóponton, ahol befejezed az aktuális futást. Az út kétharmada után, hajnalban, órák óta szakadó esőben, tíz fokban, a víz felől süvítő szélben, teljesen átázva és átfagyva, Zamárdi legendásan szar, murvás „kerékpárútjain” már olyan fáradt voltam – elsősorban mentálisan –, hogy tényleg csak annyi zakatolt az agyamban: Sóstó háromórahúsz…, tehát hogy hova kellene érnem, mikorra, de már igazából arra sem emlékeztem, hogy tulajdonképpen kit is kellene váltanom.

Érdekes logikája és logisztikája van egy ilyen biciklis váltós vesszőfutásnak – kicsiben talán az expedíciós mászásra hasonlít. Annyi biztos, gondoltam utólag, hogyha valaki mindennapos menedzseri teendői elől menekülne az Ultrabalatonra, akkor ne ilyen formában induljon, mert rohadt sokat kellett menedzselni. A  bringás trekktáska persze ad annyi kényelmet, hogy egy csomó dolgot bele lehet zsúfolni, de azért korántsem fér el benne minden, tehát nem tudsz worst case scenarióra pakolni. Márpedig a mostani Ultrabalaton majdnem ez utóbbi lett, az éjféltől reggel hétig, tehát az út egyharmada alatt folyamatosan ömlő eső miatt.

Alapvető tapasztalat például, hogy ilyenkor bringázni sokkal-de-sokkal rosszabb, mint futni. Futás közben legalább nem fázik az ember, kellemesen felmelegszik a cipőjében a víz, mintha neoprénben ülne, és nincs akkora menetszél, hogy ráfagyjon az arcára a grimasz. De a bicikli, na az, esőben, hidegben, hajnalban, átázva, maga a pokol.

A legszebb pillanat az almádi strandon érkezett el. Eddigre Sóstótól Akarattyáig letoltam harmadik futásomat, rommá ázva, csuromvizes tornacipőben, mert nem akartam eláztatni a futócipőmet. Volt már a lábamban negyven kilométer futás és százötven kilométer tekerés, és Akarattyán úgy, ahogy voltam, átöltözés nélkül, bőrig ázva ültem fel a bringára, mert már csak egyetlen váltás száraz cuccom maradt, azt meg nem akartam ellőni egy pillanatnyi száraz érzés miatt a zuhogó esőben.

Ezután jött kenesei magas löszfal, ahol telibe kaptam balról az erős nyugati szelet is, és konkrétan úgy fáztam, mint amennyire az Alacsony-Tátra gerincén szoktam. Csokonaival próbáltam vigasztalni magam („Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek / A boldogság karjain, / Vigadoznak a kies Fürednek / Kútfején és partjain, / Addig én itt sírva sírok.”), de igazából a pokolba kívántam az egész Ultrabalatont, a csapattársaimat, átkoztam a hülyeségemet, hogy ilyen béna logisztikával jöttem ide, és csak vacogtam bőrig ázva a nyeregben, és azon gondolkodtam, hogy megvernek-e a többiek, ha én most elegánsan feladom, és beülök valami éppen nyitó helyi egységbe kakaózni.

De Almádi előtt, csodák-csodájára elállt az eső. Olyan nagyon stabilan elálltnak tűnt, ami miatt már érdemes megkockáztatni az átöltözést, úgyhogy fel is vettem utolsó száraz ruhámat.

Mondanom sem kell, öt perc múlva leszakadt az ég, esélyt sem adva a visszaöltözésre, de arra már nem is igen lett volna időm, mert így is csak épphogy, két perccel a csapattársamat megelőzve estem be az utolsó váltópontomra. Épphogy leugrottam a bringáról, már vehettem is át a chipet és indulhattam neki rövid futókarrierem legnyomorultabb állapotban teljesített négyezerötszáz méterének.

Végejó

De természetesen a Balatonnak van egy kegyes istene, az Ultrabalatonnak meg egy jószándékú alistene: Csopakon egyszercsak kisütött a Nap, valahogy mind az öten – az éppen futó meg a négy tekerő – összetalálkoztunk pár kilométerrel Füred előtt, és mire egyszerre beértünk a célba, szinte teljesen ránk száradt a pár perccel azelőtt még csuromvíz ruha.

Annyi látszott a horizonton, hogy a déli partot még veri egy-két elszabadult viharfelhő, mint egy Csontváry-festményen, de innen már tényleg jutalomjáték volt a befutó.

Fejenként 175 kilométer bringázás és 44 kilométer futás – nagyjából egyenlően oszlattak meg a távok, bár a tempóban elég nagy szórás volt: a csapat gyorslábú legényei 4:30 körüli, a leglassabbak 6:30 körüli időket hoztak. Így lett a vége 20 óra 47 perc. Ami a saját egyéni statisztikámat illeti, a Strava szerint összesen 42,8 kilométert futottam 4:02:26 alatt, és 176 kilométert tekertem 9 óra 11 perc alatt. A futással-bringával töltött nettó idő összesen 13 óra 14 perc 15 másodperc volt, a többi tehát pöcsölés, zabálás, váltópontban várakozás és önsajnáltató senyvedés.

Persze tök nyilvánvaló, hogy nem az időre játszottunk, nem is lett volna túl sok értelme. Én a magam részéről megtaláltam, amit kerestem: a Balaton desztillált, sűrített, intenzív élményét. Ezt csak erősítették a jellegzetesen kelet-európai, nagyon balatoni szürreáliák, mint a versenyközpont a füredi, hihetetlen görög giccsfalu közepén; vagy a kibaszott béna, fellengzősen Balatoni Körútnak nevezett „bicikliút”, amelybe egyszer, remélem, beleaszfaltozzák a kitalálóját. Én valahogy sosem fogom megérteni, hogy miért kell egy alapvetően természetben zajló verseny váltópontjait aktív hangfalakból bömbölő, rettenetes, négynegyedes lakossági house-zal „feljavítani”, de el kell ismernem, hogy ezzel a bugyuta 4F Clubos talmisággal lesz az Ultrabalaton igazán autentikusan balatoni.

Annyi biztos, hogy az Ultrabalaton remek kapudrog: maga a tó és a köré boruló táj a mágnes, amely minden másnál erősebben vonz. A Balatont „körbefutni” (még ha valójában nagyon messze is vagyunk attól, hogy körbefussuk) olyan intenzív élmény, hogy az ember rögvest felveszi a bakancslistájára a Szupermaratont (amely nem más, mint egy még értelmezhető erőfeszítéssel végrehajtott pszeudo-ultra), a Balathlont (amely egy zseniális instant futás) vagy az Ultrabalaton Trailt (amely egyébként az Ultrabalaton-szervezők kalandozása a terepfutás felségterületére). Azt nem állítom, hogy lesz még Ultrabalatonom, mert ez tipikusan az a verseny, amelyből egy bőségesen elég, meg hát azért rohadtul fáj ez a rengeteg szemét meg körbefurikázó, parkolóhely után kajtató autó, de a Balaton körül futni fogok még, az biztos.